Boza Katalin: Távoli tájakon

/Boza István megnyitó beszéde

Sok szeretettel és kitörő lelkesedéssel köszöntök mindenkit. Öröm látni, hogy ennyien kíváncsiak voltak erre az alkalomra. Én Boza István vagyok, Kata testvére, és engem ért az a megtiszteltetés, hogy megnyithatom ezt a kiállítást. Végzettségem szerint elemző közgazdász, illetve társadalomtudós vagyok. Gyakorlati kapcsolatom a művészetekkel nagyjából kimerül abban, hogy kotta alapján le tudok nyomni billentyűket egy zongorán, vagy adott minták alapján fel tudok vinni színeket makettfigurákra. Akkor mégis mit keresek itt? – vetődhet fel a kérdés.

A tudomány világának van egy olyan sajátossága, hogy – mondjuk úgy – nem igazán kedveli azt, amikor nem a tudomány világában edződött személyek próbálnak tudományt művelni. Sokan nem örülnének, ha egy tudományos rendezvényen olyanok szónokolnának, akik nem sajátították el az adott terület gondolkodási rendszerét, érvelési szabályait. Merem viszont azt gondolni, hogy a művészet világa ennél nyitottabb. Ezt jelképezi az is – amellett, hogy még nem lettem elkergetve –, hogy Kata képei eljutottak egy kiállításra, ráadásul egyéni kiállításra, anélkül, hogy például a Képzőművészeti Egyetem papírját kellene lobogtatnia. Kitartó munkával – a szó nem pejoratív értelmében vett – amatőrként is el lehet ezt érni. Természetesen ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy köszönettel tartozunk Budapest Főváros XIII. Kerületi Önkormányzatának és a kiállításnak helyet adó Angyalföldi József Attila Művelődési Központnak, hogy támogatnak egy ilyen kezdeményezést, amely lehetőséget ad a helyi fiatal alkotóknak tehetségük megmutatására.

Kata művészi pályájának is megvannak a gyökerei, melyek elég régre nyúlnak. Ebből talán kiemelkedő fontosságúak a Sinkó István által vezetett általános iskolai rajzszakkörök, illetve a nyári, zebegényi és szanticskai képzőművészeti táborok. Felnőtt korában az olajfestészet állt munkái középpontjában, majd innen jutott el a mostani kiállításon látható műveket is jellemző olajpasztell technikáig. Laikusok kedvéért: az olajpasztell a zsírkréta távoli – mondjuk úgy – felnőtt rokona. Jellemzőek erre az eszközre az élénk színek és az, hogy a zsírkrétával szemben alkalmas a színek keverésére, rétegezésére. De térjünk is rá a bemutatott művekre!

Aki nyitott szemmel jár a világban, tudja, hogy napjainkban van „valaki”, aki még a közgazdászokat is megszégyenítő módon tud úgy tenni, mintha mindenhez értene: az úgynevezett mesterséges intelligencia. Nem állhattam meg én sem, hogy ne kérjem ki a véleményét. Egyfajta kettős ördög ügyvédjeként egyszerre próbáltam próbatétel elé állítani az OpenAI ChatGPT platformját és testvérem képeit. Miután a képeket megmutattam a fenti algoritmusnak, azzal az alantas – de mindazonáltal tudományos – hipotézissel indítottam, hogy a kiállításon bemutatott festmények nem feltétlenül egy szerzőtől származnak, hanem lehetséges, hogy különböző forrásokból lettek összegyűjtve.

Az eredmény természetesen nem lepett meg: a mesterséges intelligencia határozottan jelezte, hogy valószínűleg tévedek, a legtöbb jel arra mutat, hogy itt valójában egy alkotó munkáiról van szó, érvelését pedig alá is támasztotta a jellemző hasonlóságok felsorolásával. Ezek között szerepelt a kifejező, élénk színek használata; a sokszor absztrakt és stilizált formák megjelenése; egyes visszatérő témák jelenléte, és ami meglepett: még a vonalvezetésre és a technikára vonatkozóan is megjegyezte, hogy mindenhol a folytonos, dinamikus vonalvezetés, illetve a rétegek használatára alapozó technika jelenik meg.

Természetesen kikértem sógorjelöltem, Varga Zsolt művész úr véleményét is, aki alaposabban ismeri az alkotót és a képeket is. Amellett, hogy a „mesterséges intelligencia” jól vizsgázott, azért a mélyebb elemzést mindig jó a szakértőkre hagyni. Két témakörről beszélnék még röviden.

Először is a képek megkomponálásáról, mely során a képépítés konstruktív elvei kerülnek előtérbe, a szerkezet tudatos felépítése dominál. Ez a megközelítés — állítólag — az avantgárd képzőművészet hagyományaihoz kapcsolódik, különösen a strukturális képépítés tekintetében. A színek dinamikus kölcsönhatásban állnak egymással, amit a fekete kontúrok hangsúlyoznak és választanak el, miközben az absztrakt szín- és formai gondolkodásmód határozza meg a kompozíciót. Ugyanakkor a művek sosem veszítik el kapcsolatukat a látványalappal – ez a konstruktív szerkesztésmód Cézanne munkásságát idézi, ahol az érzékelt valóság geometriai formákon és színek rendszerén keresztül nyer új értelmezést.

A műveket közel egyhangúan jellemzi az absztrakció: azok tudatosan nem törekednek konkrét ábrázolásra, a teljes (akár elképzelt) látványból kiindulva annak redukált, átalakított lenyomatai. Persze, ha úgy vesszük, minden kép absztrakt abban a pillanatban, hogy kétdimenziós síkba kerül.

Érdekes párhuzamot találunk itt a közgazdaságtan és a statisztikai elemzés módszertanával, amelynek egyik kulcsa szintén a problémák redukálása, a lényeges információ leválasztása a zajtól, és a valóság lehető legjobb megragadása a lehető legkevesebb változóval, paraméterrel. Például egy festményen sem szükséges minden egyes falevelet megrajzolni ahhoz, hogy a fáról érvényes benyomást kapjunk. És ahogy az egyszerűsített modellekben a kutatók megváltoztatnak egyes paramétereket, ezzel létrehozva elképzelt, „kontrafaktuális” valóságokat, a művészeti absztrakció nem pusztán a felismerhető formák hiánya, hanem egy olyan folyamat is lehet, amely során az alkotás szövetébe beépülő változtatások révén új jelentésrétegek keletkeznek. Míg előbbi esetben a cél az, hogy hihetően meg tudjunk válaszolni „mi lenne ha?” típusú kérdéseket (kevés teret adva az olvasónak eltérő interpretációkra), a műalkotás esetén talán pont az az egyik cél, hogy a hiányzó darabokat a befogadó pótolja ki. Minél absztraktabb a mű, annál több tere van a nézőnek az interpretációra, míg minél fotórealisztikusabb egy festmény például annál egyszerűbb a befogadó dolga.

Az itt bemutatott képek (talán persze kicsit elfogult) véleményem szerint jó egyensúlyt teremtenek. A valóságos látványokból leegyszerűsödnek, kicsit módosulnak, majd a befogadó néző elméjében, mindenkiében kicsit másképp, újjáépülnek. Viszont mikor ez utóbbi megtörténik, akkor már elkerülhetetlenül alapoznak arra a módosításra is amit az alkotó, Kata, belevitt a kép megalkotásába. Ily módon még első ránézésre 19 kép van kiállítva a körülöttünk lévő falakon, valójában több száz műalkotás van itt velünk a teremben.

Nem is szaporítanám tovább a szót, engedném, hogy mindenki szabadon fogadja be elméjébe a kiállított műveket, testébe pedig a kihelyezett pogácsákat. És hogy egy utolsó – ezúttal gyakorlati – közgazdász gondolattal zárjam a beszédemet. A kiállított művek a kiállítás vége (azaz március 16.) után megvásárolhatóak lesznek! A részleteket a katalinbozapaintings.com oldalon lehet megtekinteni.

Köszönöm a figyelmet, jó szórakozást!


Katalin Boza: Distant Lands

/Opening Speech by István Boza

With great warmth and enthusiasm, I welcome you all. It is a pleasure to see so many of you interested in this occasion. My name is István Boza, Kata’s brother, and I have the honor of opening this exhibition. By profession, I am an analytical economist and social scientist. My practical connection to the arts is fairly limited—I can press piano keys according to sheet music, or apply colors to model figurines following patterns. So, the question arises: what am I doing here?

The world of science has a certain characteristic—it doesn’t particularly appreciate when individuals outside its domain attempt to engage in scientific work. Many would not be pleased if, at a scientific event, speakers lacked an understanding of the field’s thought processes and rules of argumentation. However, I dare to believe that the world of art is more open. This is symbolized by the fact that, apart from not being chased away yet, Kata’s paintings have made it to an exhibition—an individual exhibition, no less—without the need for a degree from the Academy of Fine Arts. With persistent work, even as an amateur in the non-pejorative sense of the word, such an achievement is possible. At this point, it is important to acknowledge our gratitude to the Municipality of Budapest’s 13th District and the Angyalföld József Attila Cultural Center for supporting an initiative that provides young local artists with the opportunity to showcase their talent.

Kata’s artistic journey has deep roots, stretching back many years. Among the most significant influences were the elementary school art classes led by István Sinkó, as well as the summer art camps in Zebegény and Szanticska. As an adult, she focused on oil painting, eventually transitioning to the oil pastel technique that characterizes the works in this exhibition. For those unfamiliar: oil pastels are the distant, let’s say “grown-up” relatives of crayons. This medium is known for its vivid colors and, unlike crayons, allows for color blending and layering. But let’s turn to the exhibited works themselves!

Anyone who observes the world with open eyes knows that today, there is a “someone” who can pretend to understand everything—even outshining economists in this regard: artificial intelligence. I could not resist consulting it as well. Acting as a dual devil’s advocate, I simultaneously put both the OpenAI ChatGPT platform and my sister’s paintings to the test. I presented the artworks to the algorithm with the rather devious—though scientifically motivated—hypothesis that the paintings in the exhibition might not come from a single artist but were instead collected from various sources.

The results, of course, did not surprise me: artificial intelligence confidently stated that I was likely mistaken, and most indications pointed to the works belonging to a single creator. It supported its argument by listing common features, such as the expressive use of vibrant colors, the frequent appearance of abstract and stylized forms, recurring themes, and—surprisingly—even remarks on the line work and technique. The AI pointed out the consistent, dynamic line work and the layering-based technique present throughout the artworks.

Naturally, I also sought the opinion of my future brother-in-law, artist Zsolt Varga, who knows both the artist and the paintings more deeply. While the “artificial intelligence” performed well, it is always best to leave in-depth analysis to the experts. I will briefly touch on two topics.

First, regarding the composition of the paintings—where the principles of constructive image-building take center stage, with a deliberate structuring of the artwork dominating. This approach—allegedly—relates to the traditions of avant-garde fine art, particularly in terms of structural composition. The dynamic interplay of colors is emphasized and separated by black contours, while an abstract approach to color and form defines the composition. However, the works never lose their connection to the visual foundation—this constructive method of organization echoes Cézanne’s work, where perceived reality gains new meaning through geometric shapes and a system of colors.

Abstraction is a nearly universal characteristic of these works: they do not aim for literal representation but rather distill and transform entire (even imagined) visions into their essential imprints. Of course, in a sense, every painting becomes abstract the moment it is transferred to a two-dimensional surface.

Here, an interesting parallel can be drawn with economics and statistical analysis, where a key method is also reduction—distilling essential information from noise and capturing reality as accurately as possible using the fewest variables and parameters. For instance, a painting does not need every individual leaf to be drawn in order for the viewer to perceive a tree. Just as researchers modify parameters in simplified models to create imagined “counterfactual” realities, artistic abstraction is not merely the absence of recognizable forms but also a process where embedded modifications generate new layers of meaning. While in scientific models, the goal is to answer “what if?” questions with minimal room for subjective interpretation, in art, one could argue that a key objective is precisely to invite the viewer to fill in the missing elements. The more abstract the artwork, the greater the room for interpretation, whereas a highly photorealistic painting offers less interpretative freedom.

The works displayed here, in my (perhaps slightly biased) opinion, strike a good balance. They simplify and slightly modify real-world imagery, which is then reconstructed differently in each viewer’s mind. Yet, when this reconstruction occurs, it inevitably builds upon the modifications the artist—Kata—embedded in the creative process. Thus, while there are technically 19 paintings exhibited on these walls, in reality, there are hundreds of artworks present in this room—each uniquely shaped by the minds of the viewers.

I won’t take up any more of your time; I’ll let everyone absorb the artworks on display and, for those interested, the refreshments as well. And to conclude with one final, practical economist’s thought: the exhibited works will be available for purchase after the exhibition ends (March 16). Details can be found at katalinbozapaintings.com.

Thank you for your attention, and enjoy the exhibition!